• blog

    Messze vagyunk még?

    Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor, hogy „Idesapám, messze vagyunk még?” A székely válaszol, hogy „már nem.” A gyerek újra megszólal délután ötkor, hogy „ugyan, messze vagyunk-e még, Idesapám?” Mire a székely lekapja a kalapját, megvakarja a fejét és kurtán odavakkantja, hogy „most már messze…”

    Igen, néha valóban céltalanul bolyongunk, és észre sem vesszük, hogy ugyanazokat a köröket járjuk, megrettenünk a felénk nyúló kéztől, rémülten elmenekülünk, vagy csak elegánsan rácsapunk egyet. Pedig, ha hátralépünk néhány lépést, vagy talán csak hátat fordítunk, esetleg megfogjuk azt a kezet, hogy odairányítson az új ösvény felé, akkor csodát láthatunk: hogy hová is tartunk, esetleg, hogy honnan is jövünk és micsoda megtett út van mögöttünk.

    Emeljétek néha az égre a szemetek, vagy legalábbis ne leszegett állal meneteljetek folyton előre, mert lehet, hogy ami egyenesnek tűnik, az lehet egy végtelen nyolcas…

    Amikor a kislányom a dackorszakába lépett olyan három éves kora körül, sosem akart gyalogolni, márpedig a hegyes-völgyes kisfalunkban mi szinte minden nap lesétáltunk a boltba a kenyérért, a gyógyszertárba, vagy a játszótérre, hivatalba.

    Eleinte nagyon gyötrelmesek voltak ezek az „expedíciók”, mert folyton nyafogott, hogy fáj a lába, fáradt, elég volt, és így tovább. Egy nap gondoltam egyet, és a domb tetejére érve megfordítottam a gyereket, és azt mondtam neki: „Látod, milyen magasra, milyen messzire eljutottál? Ezt mind a saját lábacskáidon tetted meg és én nagyon büszke vagyok rád!” Attól a naptól kezdve jó ideig nem volt gondunk a gyaloglással. Minden nap megnéztük, milyen messzire jutott, megdicsértem, hogy milyen ügyes. Aztán persze ennek a varázsa is megkopott, de az már egy másik történet…

  • blog

    Tele edény

    Van egy keleti mondás: „Tele edénybe nem lehet tölteni.”

    Igen. Akkor sem, ha az az edény szenvedéssel, csalódással, fájdalommal van tele. Akkor sem, ha önhitt, másokat nem látó, fölényes és gőgös vagy. Akkor sem, ha feladtad, és azt gondolod, hogy ezt már nem lehet megjavítani.

    Gyermek életem során nagyon sokan bántottak. Töltötték az edényemet agresszióval, elnyomással, kiabálással, mellőzéssel és én nem tudtam, de színültig voltam. Fogalmam sem volt, hogyan védhetném meg azt a gyermeket; csak néztem a saját mozimat tehetetlenül hosszú éveken át. A titok nyitja a változás: nem nyugodtam bele, hogy az én sorsom a fájdalom és a szenvedés. Nyomába eredtem és kitartóan követtem az érzéseim az elmém a lelkem erdeiben.

    Ma is járom ezeket az erdőket. Néha hazaviszek ezt azt onnan magammal, hogy odaadjam, hogy beletöltsem oda, ahol fér még. Ahol várják.

    Hálás vagyok magamnak, hogy képessé váltam helyet adni, és minden nap hálát adok azoknak a csodás, okos, szeretetteljes „tanítóimnak”, akik tiszta forrásukból megkínálnak.

  • blog

    Úgy formálj

    Úgy formálj, olyan tanító legyél, ahogyan a folyó áramlik, ne olyan, mint a szél;

    …mert a szélnek ellenállunk, a vízzel együtt úszunk.

    ha ellenállást tapasztalsz, akkor megjelent az egód abban, amit átadtál. Aki kinyitotta a szívét a tanításra, ki fogja szűrni a zajt és csak a tiszta energiát fogja magán átszűrni!

  • elérhetőség

    Keljfeljancsi

    Gyerekkoromtól fogva sokszor éreztem teljesen reményvesztettnek, legyőzöttnek magam. Aztán valahogy mégis túllendültem a mélypontonokon, pedig nagyon komoly, mély kríziseket kellett megélnem, nehéz volt a sorsom, nem nézte a fiatal koromat…

    Sokat gondolkodtam azon, mi lehetett az az erő, ami mindig tovább vitt, nem hagyott végképp elmerülni a habokban. Aztán a középiskolában, egyszer irodalom órán, (az egyetlen helyen, ahol otthonosan éreztem magam) mivel én mindig tudni véltem, hogy mire gondolt a költő, megvilágosodtam 😊 Voltaire Candide-járól tanultunk, az örök optimistáról. Megértettem, hogy ez én vagyok, hogy pont olyan, mint ő, mint aki meggyőzhetetlen arról, hogy a lelke legyőzhető, hogy valahol mélyen legbelül van egy kis mag, ami olyan, de olyan erős, hogy sosem fogják tudni felborítani, legfeljebb is csak ideig-óráig. Nem tudtam miért és hogyan működik, de megtörhetetlen HITTEL tudtam, hogy ez biztosan így van, és mivel én egy nagyon makacs ember vagyok (ami mellesleg a legtöbbször egy nagyon negatívnak tartott tulajdonság) innentől tudtam, hogy egyedül is elég vagyok a viharok átvészeléséhez. Mert én egy keljfeljancsi vagyok. Nem lehet megborítani. És én hiszek a dózerokban is, a munkagépekben, a patikamérlegekben, a patópálokban, az ősanyákban, a sziklákban, az örökéletűekben, a mittoménekben, a bolondokban, a hithűekben, a mibajlehetekben, a majdcsakleszvalahogyokban, a nekemmindegyekben. Mert mindenkinek megvan az az egyetlen, nagyon fontos tulajdonsága, amire az egész személyisége épül és ami megtörhetetlenné, és legyőzhetetlenné teszi. Sose adjátok fel a keresést és a hitet, mert ott van az valahol, ezt én biztosra mondom 😉

  • blog

    összes bejegyzés

    • Ma lennél 53…

      Ma lennél 53…

      Még csak 53 lennél. Már biztosan kevesebb lenne a hajad és ez zavarna téged. Én meg nagyon bírnám, ahogy őszül a halántékod. Mégsem válsz házsártos, bogaras, összeférhetetlen vénemberré, ahogy mindig mondtam neked. Ez is valami, nem? Eh, mindegy is, mert ma arról beszélek, hogy mit szerettem benned: Azt, ahogy elköteleződtél és odaadással harcoltál a meggyőződésed…

    • Kedves Anti!

      Kedves Anti!

      Tudod, én személy szerint nem adtam volna egy lyukas garast sem azért, hogy melyikünk hagyja el ezt a világot hamarabb, hiszen tudtam, hogy legalább 100 évig fogsz élni. Velem együtt megdöbbentettél mindenkit, ahogy ez már lenni szokott… Nem is tudom, hogy szedjem össze a „szép” szavakat, mert erre nem voltunk felkészülve. A zabolázatlanságod, ami napirenden…

    • Messze vagyunk még?

      Messze vagyunk még?

      Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor,…

  • blog

    Egy angyal

    Vannak mondatok, amiket a hétköznapokban is használunk az érzéseink kifejezésére, de azt, hogy mi az igazi, mély értelme, mindig nagyon átütő erejű megtapasztalni.

    Ilyen az, amikor egy hajszálon függ az életed. Akinek volt már olyan autóbalesete, amikor a ripityára tört autóból „ sértetlenül” szállt ki (a lelked sosem maradhat sértetlen egy ilyen esetben, csakis a tested), az tudja mire is gondolok.

    Amikor összetörik a szíved, akkor biztos lehetsz benne, hogy a teljes szíveddel szerettél, és tutira nem az a tanulság, hogy jó sok lakattal zárd be, hanem az, hogy a szerelem mindent legyőző erő (akár téged is 😉) és a megfelelő társsal az égig szállhattok…

    Akinek hatalmas szíve van, az az ember azért született, hogy elhozza nekünk a tiszta erőt, a szeretetet. Ennek a cipeléséhez irtózatosan sok életerő szükséges. Van, aki Szupermenként extrém mennyiségeket hordoz, bár a legtöbb esetben csak azt látjuk, hogy egy egyszerű ember, aki másoknak nagyon értékes ajándékot osztogat. Az én apám is egy ilyen „hordozó” volt, akinek ez a feladat gyorsan emésztette fel azt a véges energiaraktárt, amivel született. Bár a saját élete rövid volt és nem is mondhatnám küzdelmektől, rossz történésektől mentesnek, de van a világon három emberke, aki mindent az ő örökségének köszönhet.

    Egy angyal vagy! Ez a tapasztalat viszont idáig váratott magára. Szinte elfogadtam, hogy nincs angyalom. Meg kellett értenem, hogy ők olyanok, mint egy pillangó; gyorsan elrebben, ha sokat mocorogsz 😊 Előfordul, hogy akkor hagyod abba a vergődést, ha végképp kimerültél és már nem küzdesz; legyőzöttnek érzed magad. Ekkor jön ő. Nem várod, nem kéred, nem is reméled. Egyszerűen csak az öledbe pottyantja a „csomagot” és mire hálálkodnál, már rég elrepült. Én találkoztam vele, nem is olyan rég. Most már tudom, hogy nem kell az eget kell kémlelni és a hitem sem vész el többet, mert az angyalok köztünk járnak. Köszönöm az ajándékod és ígérem, hogy tovább adom!

  • blog

    Adni

    Az altruizmus nem azt jelenti, hogy enni adsz a másik egójának, hanem azt, hogy a sajátodból dobsz a tüzére, hogy ki ne aludjon a benne pislákoló fény…

    József Attila: TÉL
     

    Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
    Hogy melegednének az emberek.
     

    Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
    Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
    Gyerekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
    S rászórni szórva mindent, ami szép.
    Dalolna forró láng az égig róla
    S kezén fogná mindenki földiét.
     

    Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
    Hisz zúzmarás a város, a berek…
    Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
    És rakni, adjon sok-sok meleget.
     

    Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
    Hogy fölengednének az emberek!
     

    1922. okt.

  • blog

    A házasságról

    Mindjárt az elején lelövöm a poént: a házasság nem az anyakönyvvezető előtt köttetik… Még csak nem is Isten köt össze valakivel, hanem -láss csodát- Te magad.

    Képzeld el azt, hogy van benned egy lézeres kereső vagy pointer, ceruza, irányzék, kutyafüle. Ha valakit ezzel „becélzol”, az a piros pötty áthalad bármilyen akadályon kettőtök között, hogy végül ott virítson a mellkasán. Meglehet, hogy így lesztek egy darabig, vagy talán örökre is, egy irányzékkal. Az is lehet, hogy idővel „új cél” felé fordulsz. Esetleg „célponttá” válsz, origóvá, ahonnét és ahová minden indul és érkezik. Na, ez az a mágikus pillanat, mert minden sejted jelzi, hogy a közelben van, nem jár már messze, és egyszerre csak a zsúfolt tömegben felismersz egy arcot, meghallod azt a hangot, érzed az illatát, csukott szemmel is rá tudsz mutatni és többé nem téveszted szem elől. A sorsod itt „pecsételődik” meg. Ha készen álltál erre a találkozásra, akkor a továbbiakban mindent ez a pillanat határoz meg. A szerződést leszignáltad és eszed ágában sincs kihátrálni belőle. Lehetnek aztán kisebb-nagyobb zűrök, szerződésmódosítás, sőt szerződésbontás is bekövetkezhet, de hidd el, hogy igazából ez a kötelék az, ami két embert összeköt. Ha a választottad, vagy netalán te magad azt gondolod, hogy a lényeg az, amit kiöltözve anyád, apád, a ritkán látott rokonok, meg a kényszerből meghívott idegenek előtt elmormoltál, hogy „törvényes” legyen, akkor szinte biztos, csalódásra, kudarca ítéled magatokat. Mert manapság, amikor szabadok lehetünk, mint a madár, a házasságkötés nem más, mint a szerelmünk ünneplése, hiszen a törvények nem fognak biztonságot nyújtani a „privát”vagyonodnak, nem ad privilégiumot a gyereked kisajátítására, és a házasság „ megtagadása” sem teszi lehetővé, hogy az tégy, amit csak akarsz. Igazából ez csak egy lehetőség arra, hogy a szívünkben létrejött elköteleződést leszögezzük. A „Mi lesz, ha?”, „Honnan tudhatnám?” „Mi a garancia?” kezdetű kérdések, mind csak arra utalnak, hogy nincs elköteleződés. Hagyd a csudába. Menj tovább, engedd el, és akkor tedd meg, ha nem félsz. Ha nem félsz, az azt is jelenti, hogy nincs kétséged, akkor meg miért ne tennéd? Nem mindegy, mi fog történni? Addigra az az ember leszel, aki megtette az odáig vezető utat, rengeteg tapasztalattal és tudással. Most itt vagy. Most kell eldöntened.

  • blog

    Az önismeret útja olyan, mint…

    …a mindennapi erdei séta. Amíg az ismert ösvényeken haladsz körbe-körbe, addig nem ismerhetsz meg új utakat. Nem lépsz ki a komfortzónádból, csak akkor, ha az addig ismeretlen elágazásokra tévedsz. Azt gondolod, hogy jól edzett vagy, hiszen a sétáid nem fárasztanak, nem fáj sehol, és a légzésed is normális… Akkor?

    A helyzet az, hogy az új utak új próbatételek. Meglehet, hogy az első 50 méteren kifulladsz, vagy másnap lábra sem tudsz állni a fáradtságtól. Esetleg kétségbeesel, hogy ez nem is a te utad… Vagy úgy érzed, eltévedtél, és félsz, nagyon félsz.

    A biztos az, hogy megvan benned a tájékozódás képessége, működnek az érzékszerveid, van fizikai erőd és hited, hát mi baj lehet? Elfáradsz? Megijedsz? Elbizonytalanodsz? Na és?

    Megismersz új utakat, új embereket, erősebb, magabiztosabb és még több tapasztalattal felvértezett leszel! Ezért érdemes új utakon járni, még akkor is, ha mások kárognak, féltenek, megijesztenek, vagy azt mondják, hogy te erre nem vagy képes.

  • blog

    Ez nem játék

    Az élet nevű játékba úgy jöhetünk be, ha már ránk csatolták az időzített bombánkat.

    Ez végig számolni fog, amíg csak itt vagyunk, de nem tudjuk, mit is programoztunk bele a „nagy kezdetben”, hiszen számunkra most nem látható helyen van: a hátunkon. Persze vannak ügyesek, tanultak, beavatottak, akik hozzáférhetnek az adathoz, de ez egy másik, hosszú történet…

    A cselekedeteink egymással összefüggő láncolat részei, s ha egyszer aztán kibiztosítjuk a bombát, akkor kezdődik a végjáték. Lehet hatástalanítani? Talán éppen csak átmenetileg és nem hatástalanítani, csupán lassítani…