Gyerekkoromtól fogva sokszor éreztem teljesen reményvesztettnek, legyőzöttnek magam. Aztán valahogy mégis túllendültem a mélypontonokon, pedig nagyon komoly, mély kríziseket kellett megélnem, nehéz volt a sorsom, nem nézte a fiatal koromat… Sokat gondolkodtam azon, mi lehetett az az erő, ami mindig tovább vitt, nem hagyott végképp elmerülni a habokban. Aztán a középiskolában, egyszer irodalom órán, (az egyetlen helyen, ahol otthonosan éreztem magam) mivel én mindig tudni véltem, hogy mire gondolt a költő, megvilágosodtam 😊 Voltaire Candide-járól tanultunk, az örök optimistáról. Megértettem, hogy ez én vagyok, hogy pont olyan, mint ő, mint aki meggyőzhetetlen arról, hogy a lelke legyőzhető, hogy valahol mélyen legbelül van egy kis mag, ami olyan, de olyan erős,…