Keljfeljancsi

Gyerekkoromtól fogva sokszor éreztem teljesen reményvesztettnek, legyőzöttnek magam. Aztán valahogy mégis túllendültem a mélypontonokon, pedig nagyon komoly, mély kríziseket kellett megélnem, nehéz volt a sorsom, nem nézte a fiatal koromat…

Sokat gondolkodtam azon, mi lehetett az az erő, ami mindig tovább vitt, nem hagyott végképp elmerülni a habokban. Aztán a középiskolában, egyszer irodalom órán, (az egyetlen helyen, ahol otthonosan éreztem magam) mivel én mindig tudni véltem, hogy mire gondolt a költő, megvilágosodtam 😊 Voltaire Candide-járól tanultunk, az örök optimistáról. Megértettem, hogy ez én vagyok, hogy pont olyan, mint ő, mint aki meggyőzhetetlen arról, hogy a lelke legyőzhető, hogy valahol mélyen legbelül van egy kis mag, ami olyan, de olyan erős, hogy sosem fogják tudni felborítani, legfeljebb is csak ideig-óráig. Nem tudtam miért és hogyan működik, de megtörhetetlen HITTEL tudtam, hogy ez biztosan így van, és mivel én egy nagyon makacs ember vagyok (ami mellesleg a legtöbbször egy nagyon negatívnak tartott tulajdonság) innentől tudtam, hogy egyedül is elég vagyok a viharok átvészeléséhez. Mert én egy keljfeljancsi vagyok. Nem lehet megborítani. És én hiszek a dózerokban is, a munkagépekben, a patikamérlegekben, a patópálokban, az ősanyákban, a sziklákban, az örökéletűekben, a mittoménekben, a bolondokban, a hithűekben, a mibajlehetekben, a majdcsakleszvalahogyokban, a nekemmindegyekben. Mert mindenkinek megvan az az egyetlen, nagyon fontos tulajdonsága, amire az egész személyisége épül és ami megtörhetetlenné, és legyőzhetetlenné teszi. Sose adjátok fel a keresést és a hitet, mert ott van az valahol, ezt én biztosra mondom 😉