-
Ma lennél 53…
Még csak 53 lennél.
Már biztosan kevesebb lenne a hajad és ez zavarna téged. Én meg nagyon bírnám, ahogy őszül a halántékod. Mégsem válsz házsártos, bogaras, összeférhetetlen vénemberré, ahogy mindig mondtam neked. Ez is valami, nem?
Eh, mindegy is, mert ma arról beszélek, hogy mit szerettem benned:
Azt, ahogy elköteleződtél és odaadással harcoltál a meggyőződésed mellett. Hogy neked semmi nem volt rangon aluli, mégis; nem ismerek nálad gerincesebb embert. Hogy tekintély áradt belőled, meg erő, és sosem csak beszéltél róla, mert ha megindultál, mások csak loholhattak mögötted. Tudtad, hogy jó vagy és ez a biztosság nekem mindig garancia volt. Nekem te evidencia voltál.
Tudod mit? Azt hiszem, azért nem tanultam meg motorozni, mert az csak a miénk volt (meg azért, mert félős és egy kicsit lusta vagyok😊). Hiába volt sajátom, folyton kifogásokat kerestem. Mert amikor mögötted ültem, akkor csak te voltál, én, meg a szél. Együtt szabadon. Emlékszem a „szertartásra”, ahogy felkészültél: akkurátus kabátigazítás, sisak, indítás, gáz, még egy ellenőrzés, hogy stabilan áll-e a motor, aztán bólintottál, s akkor jöhettem én. Lezártad a sisakod, még egyszer hátra néztél rám, hogy rendben vagyok-e és lassan elindultál.
Azon az utolsó estén is. Elrendeztél mindent, még egyszer utoljára rám néztél és lassan elindultál. Tudom, hogy pokoli nehéz volt. Ezért is felnézek rád.
Ezentúl is ünnepelni fogom minden évben, hogy itt voltál velünk és vigyázom, amit rám bíztál.
-
Messze vagyunk még?
Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor, hogy „Idesapám, messze vagyunk még?” A székely válaszol, hogy „már nem.” A gyerek újra megszólal délután ötkor, hogy „ugyan, messze vagyunk-e még, Idesapám?” Mire a székely lekapja a kalapját, megvakarja a fejét és kurtán odavakkantja, hogy „most már messze…”
Igen, néha valóban céltalanul bolyongunk, és észre sem vesszük, hogy ugyanazokat a köröket járjuk, megrettenünk a felénk nyúló kéztől, rémülten elmenekülünk, vagy csak elegánsan rácsapunk egyet. Pedig, ha hátralépünk néhány lépést, vagy talán csak hátat fordítunk, esetleg megfogjuk azt a kezet, hogy odairányítson az új ösvény felé, akkor csodát láthatunk: hogy hová is tartunk, esetleg, hogy honnan is jövünk és micsoda megtett út van mögöttünk.
Emeljétek néha az égre a szemetek, vagy legalábbis ne leszegett állal meneteljetek folyton előre, mert lehet, hogy ami egyenesnek tűnik, az lehet egy végtelen nyolcas…
Amikor a kislányom a dackorszakába lépett olyan három éves kora körül, sosem akart gyalogolni, márpedig a hegyes-völgyes kisfalunkban mi szinte minden nap lesétáltunk a boltba a kenyérért, a gyógyszertárba, vagy a játszótérre, hivatalba.
Eleinte nagyon gyötrelmesek voltak ezek az „expedíciók”, mert folyton nyafogott, hogy fáj a lába, fáradt, elég volt, és így tovább. Egy nap gondoltam egyet, és a domb tetejére érve megfordítottam a gyereket, és azt mondtam neki: „Látod, milyen magasra, milyen messzire eljutottál? Ezt mind a saját lábacskáidon tetted meg és én nagyon büszke vagyok rád!” Attól a naptól kezdve jó ideig nem volt gondunk a gyaloglással. Minden nap megnéztük, milyen messzire jutott, megdicsértem, hogy milyen ügyes. Aztán persze ennek a varázsa is megkopott, de az már egy másik történet…
-
Anya szíve
Minden szülő tudja, hogy a szívében a legnagyobb hely a gyermekeinek van fenntartva. Én múlt vasárnaptól tudom, hogy sok más mellett van ott még egy hely az úgynevezett „micsoda felnőtt lett az én kisbabámból” rekesz is 🙂 Eddigi életem legnagyobb ajándékát kaptam meg egy versbe foglalva.
Szerintem anya nem kaphat ennél többet, íme, engedéllyel közzéteszem minden további komment nélkül.
-
Tele edény
Van egy keleti mondás: „Tele edénybe nem lehet tölteni.”
Igen. Akkor sem, ha az az edény szenvedéssel, csalódással, fájdalommal van tele. Akkor sem, ha önhitt, másokat nem látó, fölényes és gőgös vagy. Akkor sem, ha feladtad, és azt gondolod, hogy ezt már nem lehet megjavítani.
Gyermek életem során nagyon sokan bántottak. Töltötték az edényemet agresszióval, elnyomással, kiabálással, mellőzéssel és én nem tudtam, de színültig voltam. Fogalmam sem volt, hogyan védhetném meg azt a gyermeket; csak néztem a saját mozimat tehetetlenül hosszú éveken át. A titok nyitja a változás: nem nyugodtam bele, hogy az én sorsom a fájdalom és a szenvedés. Nyomába eredtem és kitartóan követtem az érzéseim az elmém a lelkem erdeiben.
Ma is járom ezeket az erdőket. Néha hazaviszek ezt azt onnan magammal, hogy odaadjam, hogy beletöltsem oda, ahol fér még. Ahol várják.
Hálás vagyok magamnak, hogy képessé váltam helyet adni, és minden nap hálát adok azoknak a csodás, okos, szeretetteljes „tanítóimnak”, akik tiszta forrásukból megkínálnak.
-
Úgy formálj
Úgy formálj, olyan tanító legyél, ahogyan a folyó áramlik, ne olyan, mint a szél;
…mert a szélnek ellenállunk, a vízzel együtt úszunk.
ha ellenállást tapasztalsz, akkor megjelent az egód abban, amit átadtál. Aki kinyitotta a szívét a tanításra, ki fogja szűrni a zajt és csak a tiszta energiát fogja magán átszűrni!
-
Spanyolország
A képek 2025. januárjában készültek Malagában, Rondában, Setenil de las Bodegasban, meg Benalmadenaban. Csodás helyek, érdemes felkeresni őket.
-
Keljfeljancsi
Gyerekkoromtól fogva sokszor éreztem teljesen reményvesztettnek, legyőzöttnek magam. Aztán valahogy mégis túllendültem a mélypontonokon, pedig nagyon komoly, mély kríziseket kellett megélnem, nehéz volt a sorsom, nem nézte a fiatal koromat…
Sokat gondolkodtam azon, mi lehetett az az erő, ami mindig tovább vitt, nem hagyott végképp elmerülni a habokban. Aztán a középiskolában, egyszer irodalom órán, (az egyetlen helyen, ahol otthonosan éreztem magam) mivel én mindig tudni véltem, hogy mire gondolt a költő, megvilágosodtam 😊 Voltaire Candide-járól tanultunk, az örök optimistáról. Megértettem, hogy ez én vagyok, hogy pont olyan, mint ő, mint aki meggyőzhetetlen arról, hogy a lelke legyőzhető, hogy valahol mélyen legbelül van egy kis mag, ami olyan, de olyan erős, hogy sosem fogják tudni felborítani, legfeljebb is csak ideig-óráig. Nem tudtam miért és hogyan működik, de megtörhetetlen HITTEL tudtam, hogy ez biztosan így van, és mivel én egy nagyon makacs ember vagyok (ami mellesleg a legtöbbször egy nagyon negatívnak tartott tulajdonság) innentől tudtam, hogy egyedül is elég vagyok a viharok átvészeléséhez. Mert én egy keljfeljancsi vagyok. Nem lehet megborítani. És én hiszek a dózerokban is, a munkagépekben, a patikamérlegekben, a patópálokban, az ősanyákban, a sziklákban, az örökéletűekben, a mittoménekben, a bolondokban, a hithűekben, a mibajlehetekben, a majdcsakleszvalahogyokban, a nekemmindegyekben. Mert mindenkinek megvan az az egyetlen, nagyon fontos tulajdonsága, amire az egész személyisége épül és ami megtörhetetlenné, és legyőzhetetlenné teszi. Sose adjátok fel a keresést és a hitet, mert ott van az valahol, ezt én biztosra mondom 😉
-
összes bejegyzés
-
Ma lennél 53…

Még csak 53 lennél. Már biztosan kevesebb lenne a hajad…
-
Kedves Anti!

Tudod, én személy szerint nem adtam volna egy lyukas garast…
-
Messze vagyunk még?

Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy…
-
Ma lennél 53…
Még csak 53 lennél. Már biztosan kevesebb lenne a hajad és ez zavarna téged. Én meg nagyon bírnám, ahogy őszül a halántékod. Mégsem válsz házsártos, bogaras, összeférhetetlen vénemberré, ahogy mindig mondtam neked. Ez is valami, nem? Eh, mindegy is, mert ma arról beszélek, hogy mit szerettem benned: Azt, ahogy elköteleződtél és odaadással harcoltál a meggyőződésed…
-
Kedves Anti!
Tudod, én személy szerint nem adtam volna egy lyukas garast sem azért, hogy melyikünk hagyja el ezt a világot hamarabb, hiszen tudtam, hogy legalább 100 évig fogsz élni. Velem együtt megdöbbentettél mindenkit, ahogy ez már lenni szokott… Nem is tudom, hogy szedjem össze a „szép” szavakat, mert erre nem voltunk felkészülve. A zabolázatlanságod, ami napirenden…
-
Messze vagyunk még?
Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor,…
-
-
Gyúljon fel a fény a szívekben
Nagyon sokan várjuk a mai éjjelt, nagyon sokféleképp. Van, aki fáradt, van, aki szomorú, vagy épp magányos és lesz olyan is közöttünk, aki nem is érti, mire ez a nagy felhajtás…
Mindannyiótoknak azt mondhatom, hogy ez az este éppen megfelelő arra, hogy a szívetekben pislákoló lángocskából, fénycsóvából, vagy tüzijátékból adjatok az ajándékdoboz tetején. Aztán adhatsz az ölelésedben, ott lehet a lábad nyomában és akár a hangod is selymesítheted vele. Add néhány érmével, vagy bankóval. Add annak, aki fontos neked, add annak, akinek csak szeretnéd, vagy aki közel van és elküldheted annak is , aki nagyon, de nagyon távol van, mert ma egy ilyen nap van.
Gyúljon fény a szívünkben, hogy melegedjünk ma mindannyian.
Szeretettel:
Andi
fotó: Bogoly Andi- modell: Molnár Izabella Izabella Viktória Molnár (@izabell1314) • Instagram-fényképek és -videók
-
Adni
Az altruizmus nem azt jelenti, hogy enni adsz a másik egójának, hanem azt, hogy a sajátodból dobsz a tüzére, hogy ki ne aludjon a benne pislákoló fény…
József Attila: TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
1922. okt.
-
A házasságról
Mindjárt az elején lelövöm a poént: a házasság nem az anyakönyvvezető előtt köttetik… Még csak nem is Isten köt össze valakivel, hanem -láss csodát- Te magad.
Képzeld el azt, hogy van benned egy lézeres kereső vagy pointer, ceruza, irányzék, kutyafüle. Ha valakit ezzel „becélzol”, az a piros pötty áthalad bármilyen akadályon kettőtök között, hogy végül ott virítson a mellkasán. Meglehet, hogy így lesztek egy darabig, vagy talán örökre is, egy irányzékkal. Az is lehet, hogy idővel „új cél” felé fordulsz. Esetleg „célponttá” válsz, origóvá, ahonnét és ahová minden indul és érkezik. Na, ez az a mágikus pillanat, mert minden sejted jelzi, hogy a közelben van, nem jár már messze, és egyszerre csak a zsúfolt tömegben felismersz egy arcot, meghallod azt a hangot, érzed az illatát, csukott szemmel is rá tudsz mutatni és többé nem téveszted szem elől. A sorsod itt „pecsételődik” meg. Ha készen álltál erre a találkozásra, akkor a továbbiakban mindent ez a pillanat határoz meg. A szerződést leszignáltad és eszed ágában sincs kihátrálni belőle. Lehetnek aztán kisebb-nagyobb zűrök, szerződésmódosítás, sőt szerződésbontás is bekövetkezhet, de hidd el, hogy igazából ez a kötelék az, ami két embert összeköt. Ha a választottad, vagy netalán te magad azt gondolod, hogy a lényeg az, amit kiöltözve anyád, apád, a ritkán látott rokonok, meg a kényszerből meghívott idegenek előtt elmormoltál, hogy „törvényes” legyen, akkor szinte biztos, csalódásra, kudarca ítéled magatokat. Mert manapság, amikor szabadok lehetünk, mint a madár, a házasságkötés nem más, mint a szerelmünk ünneplése, hiszen a törvények nem fognak biztonságot nyújtani a „privát”vagyonodnak, nem ad privilégiumot a gyereked kisajátítására, és a házasság „ megtagadása” sem teszi lehetővé, hogy az tégy, amit csak akarsz. Igazából ez csak egy lehetőség arra, hogy a szívünkben létrejött elköteleződést leszögezzük. A „Mi lesz, ha?”, „Honnan tudhatnám?” „Mi a garancia?” kezdetű kérdések, mind csak arra utalnak, hogy nincs elköteleződés. Hagyd a csudába. Menj tovább, engedd el, és akkor tedd meg, ha nem félsz. Ha nem félsz, az azt is jelenti, hogy nincs kétséged, akkor meg miért ne tennéd? Nem mindegy, mi fog történni? Addigra az az ember leszel, aki megtette az odáig vezető utat, rengeteg tapasztalattal és tudással. Most itt vagy. Most kell eldöntened.
-
Az önismeret útja olyan, mint…
…a mindennapi erdei séta. Amíg az ismert ösvényeken haladsz körbe-körbe, addig nem ismerhetsz meg új utakat. Nem lépsz ki a komfortzónádból, csak akkor, ha az addig ismeretlen elágazásokra tévedsz. Azt gondolod, hogy jól edzett vagy, hiszen a sétáid nem fárasztanak, nem fáj sehol, és a légzésed is normális… Akkor?
A helyzet az, hogy az új utak új próbatételek. Meglehet, hogy az első 50 méteren kifulladsz, vagy másnap lábra sem tudsz állni a fáradtságtól. Esetleg kétségbeesel, hogy ez nem is a te utad… Vagy úgy érzed, eltévedtél, és félsz, nagyon félsz.
A biztos az, hogy megvan benned a tájékozódás képessége, működnek az érzékszerveid, van fizikai erőd és hited, hát mi baj lehet? Elfáradsz? Megijedsz? Elbizonytalanodsz? Na és?
Megismersz új utakat, új embereket, erősebb, magabiztosabb és még több tapasztalattal felvértezett leszel! Ezért érdemes új utakon járni, még akkor is, ha mások kárognak, féltenek, megijesztenek, vagy azt mondják, hogy te erre nem vagy képes.
-
Hogyan legyél ügyes róka?
Történt, hogy a róka egyszer kiénekelte a holló csőréből a sajtot.
Azóta jónéhány ravaszdi küldetésének érzi, hogy a tanítsa a rókaság és a kiéneklés mibenlétét.
Potom összegért, most, egyedi ajánlatban, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy ékes szóval dicsérést, farokcsóválást, szemérmes pislogást, barokkos körmondatot, matematikát (holtpont, avagy mikor is esik le), s geometriát (röppálya) tanulhass. Ezzel minden adottsághoz hozzájutsz a rókasághoz, sőt, ha most előre és egyben fizetsz, ajándékba sanda pillantást kaphatsz (csak az első 50 jelentkező!). Ne tétovázz, mert lecsúszol a lehetőségről, s maradsz béna sas, oroszlán, vagy cápa, akik még farkat csóválni sem tudnak rendesen…
-
Nincsen apám, se anyám…
„Nincsen apám, se anyám”, s -mivel- „elhull a virág, eliramlik az élet”, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent; nem remél.”
Úgy bizony. Nincs karácsonyozás, húsvéti locsolkodás. Nincs szülinapozás, nem kell torta, ajándék a kerek évszámokra, mert nekik örökre megállt az idő.
Mint a kétszáz éves ingaórán, ami apukám hagyatéka. Ott maradunk abban az egyetlen pillanatban, az utolsó ölelésben, ahogy hálás szemekkel rám néz, mert visszaléptem az ajtóból még egyszer megölelni. Bár tudtam volna, hogy ez az utolsó, öleltem volna ezer évig, hogy ne hagyjon itt minket, hogy ne engedjen el, mert nagyon sok dolgunk lett volna még…
Véleményezni kellett volna az épülő házat, megbütykölni a villanyt. Ebédelni a kertben a szőlőtőkék mellett a rögtönzött asztalon. Hallgatni a méhek zúgását. Beszélgetni. Végre beszélgetni is kellett volna. Bocsánatot kéni, halk szóval, szívből. Aztán együtt sírni is kellett volna. Sírni kötelező lett volna akkor is, amikor a második unoka megszületett. Mert kellett őrá sokat várni, kellett őt nagyon akarni.
Anyukám nagyon akarta az életet, de már hiába. Elfogyott lassan, minden nap egyre könnyebb lett.
Elfogytak a szavak, végül maradtak a beszédes, megtört szemek az örök szájmaszk fellett. Meg a teleírt füzetek, érzésekről teendőkről, a szobatársak szokásairól. Fecserészés, remények, meg nem valósuló álmok, de tanács egy sem. Hogyan éljünk nélküled? Ki tud engem, úgy, mint te? Ki kérdezi meg az ajtón belépve, hogy mi a baj? Hogy érünk ennek a rengeteg családi kibogozni valónak a végére nélküled? Ki fogja olyan mézes-mázosan elkényeztetni a gyerekeinket?
Bárcsak elég erősek lehettünk volna elmondani neked, hogy valójában szeretünk, minden hibád ellenére, örökre itt maradsz velünk, és kincsként őrzünk, mint az utolsó befőttjeidet a kamrapolcon.
Tudom, tanácsot adni nem szabad, nem kell, de mégis. A veszteség fájdalmát elképzelni sem lehet.
Bárcsak érezhetnétek, hogy a megváltoztathatatlan mennyire tud fájni!
Bárcsak megváltoztatnátok, mielőtt megváltoztathatatlanná válik…
Szeretettel:
Andi
Versrészletek:
József Attila: Tiszta szívvel, Reménytelenül
Petőfi Sándor: Szeptember végén
-
Ez nem játék
Az élet nevű játékba úgy jöhetünk be, ha már ránk csatolták az időzített bombánkat.
Ez végig számolni fog, amíg csak itt vagyunk, de nem tudjuk, mit is programoztunk bele a „nagy kezdetben”, hiszen számunkra most nem látható helyen van: a hátunkon. Persze vannak ügyesek, tanultak, beavatottak, akik hozzáférhetnek az adathoz, de ez egy másik, hosszú történet…
A cselekedeteink egymással összefüggő láncolat részei, s ha egyszer aztán kibiztosítjuk a bombát, akkor kezdődik a végjáték. Lehet hatástalanítani? Talán éppen csak átmenetileg és nem hatástalanítani, csupán lassítani…