Nincsen apám, se anyám…
„Nincsen apám, se anyám”, s -mivel- „elhull a virág, eliramlik az élet”, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent; nem remél.”
Úgy bizony. Nincs karácsonyozás, húsvéti locsolkodás. Nincs szülinapozás, nem kell torta, ajándék a kerek évszámokra, mert nekik örökre megállt az idő.
Mint a kétszáz éves ingaórán, ami apukám hagyatéka. Ott maradunk abban az egyetlen pillanatban, az utolsó ölelésben, ahogy hálás szemekkel rám néz, mert visszaléptem az ajtóból még egyszer megölelni. Bár tudtam volna, hogy ez az utolsó, öleltem volna ezer évig, hogy ne hagyjon itt minket, hogy ne engedjen el, mert nagyon sok dolgunk lett volna még…
Véleményezni kellett volna az épülő házat, megbütykölni a villanyt. Ebédelni a kertben a szőlőtőkék mellett a rögtönzött asztalon. Hallgatni a méhek zúgását. Beszélgetni. Végre beszélgetni is kellett volna. Bocsánatot kéni, halk szóval, szívből. Aztán együtt sírni is kellett volna. Sírni kötelező lett volna akkor is, amikor a második unoka megszületett. Mert kellett őrá sokat várni, kellett őt nagyon akarni.
Anyukám nagyon akarta az életet, de már hiába. Elfogyott lassan, minden nap egyre könnyebb lett.
Elfogytak a szavak, végül maradtak a beszédes, megtört szemek az örök szájmaszk fellett. Meg a teleírt füzetek, érzésekről teendőkről, a szobatársak szokásairól. Fecserészés, remények, meg nem valósuló álmok, de tanács egy sem. Hogyan éljünk nélküled? Ki tud engem, úgy, mint te? Ki kérdezi meg az ajtón belépve, hogy mi a baj? Hogy érünk ennek a rengeteg családi kibogozni valónak a végére nélküled? Ki fogja olyan mézes-mázosan elkényeztetni a gyerekeinket?
Bárcsak elég erősek lehettünk volna elmondani neked, hogy valójában szeretünk, minden hibád ellenére, örökre itt maradsz velünk, és kincsként őrzünk, mint az utolsó befőttjeidet a kamrapolcon.
Tudom, tanácsot adni nem szabad, nem kell, de mégis. A veszteség fájdalmát elképzelni sem lehet.
Bárcsak érezhetnétek, hogy a megváltoztathatatlan mennyire tud fájni!
Bárcsak megváltoztatnátok, mielőtt megváltoztathatatlanná válik…
Szeretettel:
Andi
Versrészletek:
József Attila: Tiszta szívvel, Reménytelenül
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Ezeket is érdemes megnézni
A házasságról
Gyúljon fel a fény a szívekben
3 hozzászólás
WordPress Commenter
Sebok-Boros Adrienne
Draga Andi,
Sirtam. A szivembol szoltal, meg akkor is, amikor az enyemek meg szerencsere elnek. Az egyikuk gondtakanabbul, mert egy otthon lakoja, ahol jol erzi magat, ahol gondoskodnak rola es ahova a „kislanya”, aki en lennek, a magam 50+-aval, barmikor betoppanhat, bevihet ezt-azt, amit megkivan, vagy amire szuksege van, mert ott vagyok a kozeleben.
A masikuk, a konokabb, az onallibb, aki Bp.-en maradt, mert ott meg mindig jobban erzi magat. Akinek mar faj ez-az, de osszeszoritott figgal pedansan ellatja magat, aki onallo es talan maganyos, mert kezd egyre jobban bezarkozni.
Akit nem tudom gyakran latogatni, mert niha 200 km nem sok, de draga a benzin, jeves az ido…
Es akit egy-egy ilyen katigatas alkalmaval jol megnetem, jol megolelem, mert nem tudom, hanyszor tehetem meg…
Ezeket a sorokat is konnyfuggony migul irom, mert maskent nem megy…
Egyedul vagyok, vagy megsem?
Elem az eletem, es arra gondolok, nekik ott vagyok en, ha barmi van, jo nekik. De vajon ezt ok is ugy gondoljak?
Jo azt latniuk, hogy az egyszem egyedul van? Az egyikuk mar csak magaval torodik, beszelek hozza, de nem jut el a szo, mert azzal foglalkozik, hogy hallja a hangomat, ha kell segitek, es neki mar ennyi eleg. De a masikukat nem lehet megvezetni. O elegedetlen, mert a legjobbat akarja az egyszemnek, de az nem akar jonni. De figyel, erez, tanacsot ad, neha osszezordulunk, mert maskent gondolja… Mosolygok, nevetek es viditom ot is. O pedig ugy tesz, mint aki elhiszi, nem akarja mutatni, de a beszelgetesek soran persze hogy kiderul, hiszen tudja, erzi…hiszen belole lettem, ot nem atverni a mosolyommal, mert atlat rajta…
Erezzuk egymast, meg ha sokszor nem is ertunk egyet, de ezert O az Anyukam, en pedig az o kicsi lanya, meg ennyi idosen is. Meg a vezetek nevet is felvettem, hogy amig elek, ilyen formaban is velem maradjon.
Nagyon koszonom, hogy leirtad eteket a gondolatokat es azt, hogy az enyemeket is megiszthattam Veled.
Hianyzol, messze vagy.
Szeretettel gondolik Rad, sok puszit kuldok,
Adrienn
bogolya
Drága Adrienne,
A szeretet nem ismer sem időt, sem határokat. Hidd el, minden pillanatban érzik, hogy szereted őket. Van, ami szavakkal el sem mondható, csakis érezni lehet, ilyen a szülő-gyermek kapcsolódás is. Amíg érzed a szüleid aggódását, féltését, figyelmét, addig gyermek maradhatsz és amíg a szüleid érzik a szereteted, addig lesz erejük ahhoz, amit tenniük kell, miattad, érted (is). Ha pedig menniük kell, engedd őket útra azzal az üzenettel, hogy megleszek, jól vagyok, köszönöm, amit értem tettetek.
Küldöm neked az erőt!
Ölellek:
Andi