„Nincsen apám, se anyám”, s -mivel- „elhull a virág, eliramlik az élet”, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent; nem remél.” Úgy bizony. Nincs karácsonyozás, húsvéti locsolkodás. Nincs szülinapozás, nem kell torta, ajándék a kerek évszámokra, mert nekik örökre megállt az idő. Mint a kétszáz éves ingaórán, ami apukám hagyatéka. Ott maradunk abban az egyetlen pillanatban, az utolsó ölelésben, ahogy hálás szemekkel rám néz, mert visszaléptem az ajtóból még egyszer megölelni. Bár tudtam volna, hogy ez az utolsó, öleltem volna ezer évig, hogy ne hagyjon itt minket, hogy ne engedjen el, mert nagyon sok dolgunk lett volna még… Véleményezni kellett volna az épülő…