„Nincsen apám, se anyám”, s -mivel- „elhull a virág, eliramlik az élet”, „az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent; nem remél.”

Úgy bizony. Nincs karácsonyozás, húsvéti locsolkodás. Nincs szülinapozás, nem kell torta, ajándék a kerek évszámokra, mert nekik örökre megállt az idő.

Mint a kétszáz éves ingaórán, ami apukám hagyatéka. Ott maradunk abban az egyetlen pillanatban, az utolsó ölelésben, ahogy hálás szemekkel rám néz, mert visszaléptem az ajtóból még egyszer megölelni. Bár tudtam volna, hogy ez az utolsó, öleltem volna ezer évig, hogy ne hagyjon itt minket, hogy ne engedjen el, mert nagyon sok dolgunk lett volna még…

Véleményezni kellett volna az épülő házat, megbütykölni a villanyt. Ebédelni a kertben a szőlőtőkék mellett a rögtönzött asztalon. Hallgatni a méhek zúgását. Beszélgetni. Végre beszélgetni is kellett volna. Bocsánatot kéni, halk szóval, szívből. Aztán együtt sírni is kellett volna. Sírni kötelező lett volna akkor is, amikor a második unoka megszületett. Mert kellett őrá sokat várni, kellett őt nagyon akarni.

Anyukám nagyon akarta az életet, de már hiába. Elfogyott lassan, minden nap egyre könnyebb lett.

Elfogytak a szavak, végül maradtak a beszédes, megtört szemek az örök szájmaszk fellett. Meg a teleírt füzetek, érzésekről teendőkről, a szobatársak szokásairól. Fecserészés, remények, meg nem valósuló álmok, de tanács egy sem. Hogyan éljünk nélküled? Ki tud engem, úgy, mint te? Ki kérdezi meg az ajtón belépve, hogy mi a baj? Hogy érünk ennek a rengeteg családi kibogozni valónak a végére nélküled? Ki fogja olyan mézes-mázosan elkényeztetni a gyerekeinket?

Bárcsak elég erősek lehettünk volna elmondani neked, hogy valójában szeretünk, minden hibád ellenére, örökre itt maradsz velünk, és kincsként őrzünk, mint az utolsó befőttjeidet a kamrapolcon.

Tudom, tanácsot adni nem szabad, nem kell, de mégis. A veszteség fájdalmát elképzelni sem lehet.

Bárcsak érezhetnétek, hogy a megváltoztathatatlan mennyire tud fájni!

Bárcsak megváltoztatnátok, mielőtt megváltoztathatatlanná válik…

Szeretettel:

Andi

Versrészletek:

József Attila: Tiszta szívvel, Reménytelenül

Petőfi Sándor: Szeptember végén