Búcsú

Siettem az első randira, mert nem tudtam, hogy foglak megtalálni annyi ember között ott, a Keleti Pályaudvar mellett, a parkolóban. Te már ott voltál, lezseren támaszkodtál egy lehetetlen zöld Ford oldalához, keresztbe vetett lábakkal, zsebre dugott kezekkel. Kötött pulcsi, bőrkabát, hegymászó bakancs. Hiába voltam még messzebb, ahonnan nem láthattam biztosan, hogy egy Taunusnak dőlsz, -ahogy azt megbeszéltük, Taunus, és NEM Taurus- én rögtön tudtam, hogy Te vagy az. A következő pillanatban felnéztél, egyenesen a szemembe, én azonnal éreztem, hogy mától minden más lesz. Már nem voltam egyedül, ott lépkedtél mellettem a kivilágított rakparton, és én csak beszéltem, beszéltem, be akartam pótolni addigi életem összes évét, amit nélküled töltöttem. Azért udvariasan megkérdezted tőlem a kocsihoz érve, hogy „a kutya nem zavar?” – aztán kinyitottad nekem az ajtót, én zakatoló szívvel vártam, hogy mellém ülj és lopva, oldalról bámultalak, ahogy vezettél. Erről soha nem szoktam le, mindig megigézett a férfias állad, az a koncentrált figyelem, ahogy a forgalmat figyelted és egyszerűen szépnek találtam a mozdulataid… Majdnem 22 évig autóztunk így együtt, Tacsival, aztán Borival, meg Fánikával. Utoljára az anyós ülésén ültél, komoran néztél előre, már nem nagyon figyelted a forgalmat, bíztál bennem. „Dinamikusan vezetsz, de biztonságosan” – mindig ezt mondtad és én nagyon büszke voltam, mert fontos volt nekem a véleményed. Siettünk, hogy ne kelljen sokat ülni a fájós derekaddal az autóban, Te gyenge voltál, de zajlott az élet, a lányokat suliba kellett fuvarozni, kezdődött a munkaidő. Aztán csak vártál rám, hogy odaérjek hozzád, hogy végre együtt legyünk. Tudom, hogy most is vársz rám, hogy odaérjek, hogy végre együtt legyünk, és így is lesz. Várj rám, én ott leszek.