Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor, hogy „Idesapám, messze vagyunk még?” A székely válaszol, hogy „már nem.” A gyerek újra megszólal délután ötkor, hogy „ugyan, messze vagyunk-e még, Idesapám?” Mire a székely lekapja a kalapját, megvakarja a fejét és kurtán odavakkantja, hogy „most már messze…” Igen, néha valóban céltalanul bolyongunk, és észre sem vesszük, hogy ugyanazokat a köröket járjuk, megrettenünk a…