Ma lennél 53…

Még csak 53 lennél.

Már biztosan kevesebb lenne a hajad és ez zavarna téged. Én meg nagyon bírnám, ahogy őszül a halántékod. Mégsem válsz házsártos, bogaras, összeférhetetlen vénemberré, ahogy mindig mondtam neked. Ez is valami, nem?

Eh, mindegy is, mert ma arról beszélek, hogy mit szerettem benned:

Azt, ahogy elköteleződtél és odaadással harcoltál a meggyőződésed mellett. Hogy neked semmi nem volt rangon aluli, mégis; nem ismerek nálad gerincesebb embert. Hogy tekintély áradt belőled, meg erő, és sosem csak beszéltél róla, mert ha megindultál, mások csak loholhattak mögötted. Tudtad, hogy jó vagy és ez a biztosság nekem mindig garancia volt. Nekem te evidencia voltál.

Tudod mit? Azt hiszem, azért nem tanultam meg motorozni, mert az csak a miénk volt (meg azért, mert félős és egy kicsit lusta vagyok😊). Hiába volt sajátom, folyton kifogásokat kerestem. Mert amikor mögötted ültem, akkor csak te voltál, én, meg a szél. Együtt szabadon. Emlékszem a „szertartásra”, ahogy felkészültél: akkurátus kabátigazítás, sisak, indítás, gáz, még egy ellenőrzés, hogy stabilan áll-e a motor, aztán bólintottál, s akkor jöhettem én. Lezártad a sisakod, még egyszer hátra néztél rám, hogy rendben vagyok-e és lassan elindultál.

Azon az utolsó estén is. Elrendeztél mindent, még egyszer utoljára rám néztél és lassan elindultál. Tudom, hogy pokoli nehéz volt. Ezért is felnézek rád.

Ezentúl is ünnepelni fogom minden évben, hogy itt voltál velünk és vigyázom, amit rám bíztál.