Kedves Anti!
Tudod, én személy szerint nem adtam volna egy lyukas garast sem azért, hogy melyikünk hagyja el ezt a világot hamarabb, hiszen tudtam, hogy legalább 100 évig fogsz élni. Velem együtt megdöbbentettél mindenkit, ahogy ez már lenni szokott…
Nem is tudom, hogy szedjem össze a „szép” szavakat, mert erre nem voltunk felkészülve. A zabolázatlanságod, ami napirenden volt. Az a szabad, korlátokat nem tűrő kamasz, aki te voltál. Hogy kenyérért indultál el a boltba, de aztán órákig bringáztál valamerre. Hogy lesíeltetted a gyerekeket a fekete pályán (és hogy élvezték!). Egyszer tele lett a kocsid hátsó ülése reggelre hóval, mert elfelejtetted felhúzni az ablakot, és hogy legyen hova ülni, az egész család havat lapátolt a bőrülésről.
A slusszkulcs. Azt mindig kerestük.
Mindenkinek találtál jobb nevet, mint amire keresztelték, lett „Béluska”, „Egon”, „Habli”, de ha nagyobb nyomaték kellett, akkor mindenkinek ugyanaz volt a megszólítása: „Jógyerek!” Innen már kevesen „merték” tovább feszíteni a húrt 😊
Féltük a kezeidet, és néha egymást lökdöstük oda masszírozásra, mert tudtuk, hogy egy pillanat alatt megtalálod a bajság helyét és nem fogod kímélni, meg azt is, hogy utána elillan a fájdalom, de mi messze voltunk a te fegyelmezett sportolóidtól és folyton „rinyáltunk”. A nagy bajban viszont azonnal hőssé váltál.
Egyszer újraélesztetted az egyik játékost a pályán, te megvontad a vállad, amikor a fülünkbe jutott a sztori, mi meg ott ültünk döbbenten, mindenki csupa libabőr volt.
Egyszer a Norbert levágott egy darabot a hüvelykujjából sniccerrel, egy sebész nem látja úgy el, ahogy te tetted, pedig edényt kellett a vérzés alá tenni… Verhetetlen voltál.
Bajnok vagy. Igazi, sok-sok (világszintű) eredménnyel.
Megszámlálhatatlan maratont lefutottál, egyszer velem is, persze én csapatban, ötöd magammal, de tudom, hogy büszke voltál rám.
Mi is büszkék vagyunk rád, mindent köszönünk, Isten veled, Anti!
