Messze vagyunk még?

Ma olvastam egy kiváló elmélkedést a Drogriporter oldalán arról, hogy kívülről nézve néha tébolyult rohangászásnak tűnhet az életünk, akár a rovarok kétségbeesett menekülése a sátor ponyváján, és erről eszembe jutott az a vicc, amikor a székely meg a fia gyalogolnak a sínek között Kolozsvárra, de véletlenül ellenkező irányba indulnak el. A gyerek megkérdi reggel nyolckor, hogy „Idesapám, messze vagyunk még?” A székely válaszol, hogy „már nem.” A gyerek újra megszólal délután ötkor, hogy „ugyan, messze vagyunk-e még, Idesapám?” Mire a székely lekapja a kalapját, megvakarja a fejét és kurtán odavakkantja, hogy „most már messze…”

Igen, néha valóban céltalanul bolyongunk, és észre sem vesszük, hogy ugyanazokat a köröket járjuk, megrettenünk a felénk nyúló kéztől, rémülten elmenekülünk, vagy csak elegánsan rácsapunk egyet. Pedig, ha hátralépünk néhány lépést, vagy talán csak hátat fordítunk, esetleg megfogjuk azt a kezet, hogy odairányítson az új ösvény felé, akkor csodát láthatunk: hogy hová is tartunk, esetleg, hogy honnan is jövünk és micsoda megtett út van mögöttünk.

Emeljétek néha az égre a szemetek, vagy legalábbis ne leszegett állal meneteljetek folyton előre, mert lehet, hogy ami egyenesnek tűnik, az lehet egy végtelen nyolcas…

Amikor a kislányom a dackorszakába lépett olyan három éves kora körül, sosem akart gyalogolni, márpedig a hegyes-völgyes kisfalunkban mi szinte minden nap lesétáltunk a boltba a kenyérért, a gyógyszertárba, vagy a játszótérre, hivatalba.

Eleinte nagyon gyötrelmesek voltak ezek az „expedíciók”, mert folyton nyafogott, hogy fáj a lába, fáradt, elég volt, és így tovább. Egy nap gondoltam egyet, és a domb tetejére érve megfordítottam a gyereket, és azt mondtam neki: „Látod, milyen magasra, milyen messzire eljutottál? Ezt mind a saját lábacskáidon tetted meg és én nagyon büszke vagyok rád!” Attól a naptól kezdve jó ideig nem volt gondunk a gyaloglással. Minden nap megnéztük, milyen messzire jutott, megdicsértem, hogy milyen ügyes. Aztán persze ennek a varázsa is megkopott, de az már egy másik történet…